Kedves kolléganőm, Alexandra!
Azóta, mióta átléptem az idő határait szörnyű dolgokat tapasztaltam. Az itt átélt események még az én riporteri kötélidegeimet is felülmúlják.
Egy XXI. századi ember el sem tudja képzelni, mik történtek az első világháborúban. Én egy török katona szerepébe bújtam, nem tudom, hogy hogyan, de mikor felébredtem, török uniformis volt rajtam és bajtársaim is úgy kezeltek, mintha hónapok óta közéjük tartoznék.
Az elmúlt két nap eseményei bekerültek életem legrosszabb és legborzasztóbb élményei közé.
A hadosztállyal elmentünk egy örmény faluba és összetereltük az ott élőket.
A bajtársaim, akiket időközben megismertem és igazán kedves embereknek tűntek, teljesen kifordultak magukból.
Összeszedtek pár fiatal hajadont és a szemünk láttára erőszakolták meg őket. Akiknek a családtagjai vagy kedvesei tiltakoztak, azt ott helyben lelőtték.
A mi katonáink főleg lovakra ültek, és ostorral terelgették az embereket, a megijedt örmények meg csak szaladtak a lovak és az automobilok elől, melyeken fenyegető géppuskák néztek farkasszemet a tömeggel.
Ez így ment egy jó ideig. Egyszercsak elesett egy kislány, az édesanyja megállt, hogy segítsen neki. Ekkor csattant az egyik géppuska, az édesanya vérbe fagyva esett össze.
Erre pár férfi, mit sem törődve a veszéllyel, nekirohant a géppuskának, ordítva, mint mikor az anyaoroszlán védi a kicsinyét...
Én ott álltam megsemmisülten... Bevallom, el is sírtam magam... Később az őrmesterem kegyetlenül leszidott ezért, mert nem álltam a társaim mellé öldökölni.
Majd még ha tudok, akkor írok. Sajnos telefonjel, Wi-Fi jel nincs, úgyhogy te nem tudsz elérni. Kérlek, számolj be a szerkesztőségnél a történtekről.
Kollégád:
L. Bálint
Drinápoly, 1916
